Belső játékaink
Szerző: Mészáros Csaba

Jelentős mérföldkő a coaching történetében Timothy Gallwey "The Inner Game of Tennis" című könyvének megjelenése 1972-ben, amely bár a fehér sport világában megvívott küzdelmekről szól, megállapításai az élet más területeire is alkalmazhatók.

A teniszedzőként dolgozó Gallwey munkája során arra a következtetésre jutott, hogy a teniszjátékosoknak két énje van: a megmondó (tudatos) és a cselekvő (tudatalatti). A kiemelkedő színvonalú játék feltétele e két én hatékony együttműködése. A problémát az okozza, hogy a megmondó én igencsak kritikus természetű, egyáltalán nem bízik az automatikusan cselekvő, tudatalatti énben, pedig az – ha békén hagyják őt – rendkívüli teljesítményre képes, miután egyszer már megtanulta, hogyan kell helyesen végrehajtani az ütéseket. A megmondó én folyamatosan agyongondolkodja magát, és ezzel olyan felesleges feszültségeket idéz elő az izmokban és az idegrendszerben, ami hibázáshoz vezet. Miután pedig ez megtörtént, a hibáért a tudatalattit teszi felelőssé, aláásva ezzel a játékos önbizalmát.

Mindebből egyenesen következik, hogy a teniszező a mérkőzés során két játékot játszik, és két ellenféllel kell megküzdenie: a pálya másik térfelén lévő játékossal (a külső ellenféllel) és a megmondó énjével (a belső ellenféllel). Az utóbbit sokkal nehezebb legyőzni, mivel pontosan ismeri a gyengeségeit, és állandóan zavaró gondolatokkal árasztja el. Ha gyengén játszik, durván ledorongolja, ha pedig jól, elbizakodottá teszi. Mindkettő elvonja a figyelmet a játéktól.

A nagyobb harc belül zajlik
Mindannyian tapasztalhattuk már, ha nem is feltétlenül tudatosult bennünk, hogy ugyanez igaz minden emberi erőfeszítésre. A külső játék a céljaink elérésének útjában álló külső akadályok leküzdésére irányul, míg a belső játék tudatunkban megy vége. Ennek során olyan belső gátakat igyekszünk eltávolítani az útból, mint a korlátozó hiedelmek, a kétkedés, a félelem, a szétszórtság vagy a halogatás. Ezek az önmagunk által behúzott fékek akadályozzák meg, hogy képességeink teljes mértékben kibontakozzanak.

Gallwey azt találta, hogy a megmondó én akkor kerül harmóniába a cselekvő énnel, ha „csendben marad”. Amikor egy teniszező „a zónában van” (a sportolók által használt kifejezés a magas teljesítményű állapotra, amikor a játékos a maximumot tudja nyújtani) nem gondolkodik azon, hogy miképpen üsse meg a labdát, és az ütés után sem rágódik azon, hogy jól vagy rosszul találta el azt. Az ütés folyamata teljesen automatikusan megy végbe, a játékos nem töpreng azon, hogy mit csináljon.

Agyunk lecsendesítése, vagyis a gondolatok nélküli állapot elérése gyakorlást igényel. Gallwey azt tanácsolta tanítványainak, hogy nézzék a labdát, és tegyék ezt objektíven, vagyis azt figyeljék: milyen irányban forog a labdán lévő varrat. Mivel így nem azzal foglalkoznak, hogy a labda mozgása hogyan befolyásolja majd a tervezett ütést, „gondolatnélküliségük” kiiktatja a folyamatból a megmondó ént. Nem fognak aggódni az ütés minőségét illetően, ami azt eredményezi, hogy jobban fognak játszani. Mindez természetesen azt feltételezi, hogy korábban már begyakorolták az ütések végrehajtásának módját, vagyis megtanították cselekvő énjüket a tenisz fortélyaira.

A londoni olimpián 200 méteres mellúszásban világcsúccsal aranyérmet nyerő Gyurta Dániel a döntő előtt azt nyilatkozta az esélyeit firtató újságírónak: „Hogy a két angol nagyon jó, azt tudtuk (…) Én azonban magamra figyelek, nem másra, arra, hogy technikailag, taktikailag, mentálisan jó legyek, és minden energiát kiadjak magamból. Először is önmagamat kell legyőznöm.”